A karmanytús tarkócsótány (latinul: gámbó kászpárr) Magyarország egyik méltán elfeledett védett madara, melyet még a császári gurulós csapatok, másnéven guzéták hoztak be az országba a tatárjárás idején, 98-ban.

Az álmos húgyfejűek osztályába tartozó madár legközelebbi rokona a sörbaszólégy, kinek feje minimális, ugyanakkor a csápjai a sátrak medrébe raknak tojásokat és így keserítik meg az ottani kúrósok tohonya búráit.

A madár főleg sátrakkal táplálkozik, de olyakor nem veti  meg a bárákócsótányok csőreit, illetve az apjuk faszát sem. Párzási időszakban az ivarérett tarkócsótányok vállas pumpákat keresnek és ezeket fáradt karmolászással felcicomázzák. Ami ez után következik, az maga a természet csodája. A csűrökből pangás hallatszik, a csecsemők bogárhátúakat kúrnak, majd tizenhét juhos árpádházi királyunk faszát adják a közösbe. A villongások elkerülésére a tarkócsótány görebicset használ, néha márnás felhanggal. Ez után 7 évre születik meg a kis csótány, aki porzóit sosem cseréli tarhonyára, hanem inkább bunzenégőkkel a faszán sisaktáncot jár kínos alabárdosok tőgyeit baszva.

Az állat legnagyobb ellensége a gőzös pisztrángmedve, ami csapatokban járja a vidéket és néha lelkes rádióamatőrök faszát szopja. Területét gombárokkal jelöli ki, a túlzott csirkebaszást pedig meghagyja a puszták legfélelmetesebb állatának, a vizibárónak, amely nem fél kimondani a csűrösi esküt, miszerint a gallonos tőzeg legnagyobb haszna a csűrig kúrt rinyálásban, és nem a döglött viszkonzini sátrak pakolásában rejlik.

A karmanytús tarkócsótány a veszélyt hangos bárrongállással jelzi társainak, akik ilyenkor tyúkot baszva menekülnek a pálosokba.